Azokból a hónapokból leginkább a fertőtlenítőszer szagára emlékszem, melyet csak tompítani tudott a légfrissítő által kikevert vegyszer-permet, de elnyomni sohasem. Az elektromos rollerek kerekének nyikorgására, mert a nővérkék szinte mindig túl gyorsan vették be a kanyart a kórház műpadlóval borított folyosóin; meg az orvos szemüvegére, ahogy mindig becsillant a hullasápadt fényben, ahogy lehajolt, hogy a pneumatikus fecskendőből újabb adag fájdalomcsillapítót pumpáljon Veronika ereibe.
Emlékszem még arra, hogy mennyire forró volt a keze, amikor néha belém kapaszkodott, miközben a láz görcsbe rántotta az izmait, és hogy hogyan tűnt napról-napra egyre jelentéktelenebbnek a világoskék szintetikus hálóingben. És a legélesebben arra emlékszem, hogy miképp vált egyszer csak fénytelenné a szeme, amikor elfogadta, hogy nincs tovább.
Én persze nem törődtem bele. Kell lennie valami megoldásnak – ezt mondtam neki is – bár kétlem, hogy felfogta volna, mit jelentenek a szavak –, és ezt mondtam az orvosának is, aki csak csendesen széttárta a kezét, és igyekezett kerülni a tekintetemet. Ők feladhatták, de én eldöntöttem, hogy nem adom fel.
Lehet, hogy hülyeség komolyan venni egy efféle esküt. Végül is, modern világban élünk, ahol ugyan megvannak még a régmúlt hagyományai, de csak díszletként, mintha nem mernénk nyíltan is felvállalni, hogy őseink és az ő hitük már nem jelent nekünk semmit.
- Fiam, ha Isten magához szólítja őt, biztosan jó oka van rá. Ne kérdőjelezd meg, csak fogadd el a döntését. – A pap hangja megnyugtató volt és magabiztos, talán ő hitt abban, amit mond. De nekem nem volt elég.
- Nem hiszem, hogy Isten teremtette meg a rákot.

Professzort nehéz volt megtalálni. Talán csak amiatt a két hét miatt sikerült, amit együtt töltöttünk a biológia-szakkör nyári táborában. Vagy csak így volt megírva.
Budapest közepén élt egy régi bérházban, melyről úgy tűnt, hogy csak az acélhuzalok tartják egyben, egy olyan lakásban, amelyről kevesen gondolnák, hogy épp ott húzta meg magát. Hellyel kínált egy homályos szoba közepén, miután kidobált a fotelből egy nagy halom képregényt – úgy tűnik, egyes szenvedélyek végigkísérik az ember életét. Keveset változott, magasabb lett, szikárabb, és sokkal több ránc volt az arcán: belenőtt a becenévbe, amelyet kölyökként kapott.
A lakás azonban furcsa volt. Részben olyan, mintha egy régi filmből másolták volna ki valamilyen számítógépes program segítségével, amely háromdimenziós modellt épít egy kétdimenziós celluloidba égetett képről; másrészt viszont zsúfolásig volt olyan kütyükkel, mint egy elektronikai laboratórium. És mintha töröltek volna belőle minden személyes vonást. Míg Professzor kávét főzött – hagyományos, kotyogós főzővel egy részecskegyorsítós főzőlapon –, elmeséltem neki, hogy miért keresem, aztán letettem az kinyomtatott cikkeket tartalmazó mappát a dohányzóasztalra.
Csak egy pillantást vetett rá, miközben a kezembe nyomott egy repedt fülű csészét a forró kávéval, és leült velem szemben, aztán feltolta az orrán a szemüveget.
- Illegális. – Közbe akartam vágni, de leintett. – És nincs akkora kapacitású háttértár, amelyre rá lehetne menteni egy ember teljes személyiségét.
- És a cikkek? Azt írják, hogy működik a dolog. Voltak sikeres kísérletek.
- És A legifjabb Bush elnök igazából már csak egy számítógépen él a NASA egyik titkos támaszpontján. Én is olvasok újságot, Viktor.
Legszívesebben hozzávágtam volna a kávéscsészét. Ugyanolyan szenvtelen volt, mint amikor békát boncolt biológia órán. – Biztosan van valamilyen megoldás. Kell lennie! – csattantam fel. – A pénz nem számít.
- Nem pénz kérdése. Jelenleg nincs olyan eszközünk, amellyel megoldható a dolog. Megtehetem, hogy készítek egy kópiát a feleségedről, és…
- Veronikának hívják!
- Veronikáról, de csak töredéke lesz az eredeti személyiségnek. És nem tudom szabályozni, hogy mely emlékek kerüljenek át, és melyek ne. Lehet, hogy használhatatlan lenne. Egy program, amely néha emlékeztet Veronikára.
Letettem a csészét az asztalra, aztán felálltam a fotelből. – Azért köszönöm, hogy meghallgattál. Majd küldök értesítést, hogy mikor lesz a temetés. – Most már gyerekesnek tűnik, tudom. Meg az is, ahogy hátat fordítottam neki, és elindultam kifelé a szobából. Mintha tehetett volna róla.
- Viktor. Nem mondtam, hogy nincs megoldás.
Továbbra is igyekezett nyugodtan és határozottan beszélni, mint egy egyetemi előadó, aki már évtizedek óta próbálja beleverni a általános relativitáselméletet a hallgatói fejébe, és tisztában van vele, hogy a legtöbbeknél ez reménytelen, de én hallottam az izgatottságot a hangjában.
- Éspedig? – Csak a vállam fölött néztem hátra, mintha nem is igazán érdekelne. Azt hiszem, én sem játszottam túl jól a szerepemet, mert Professzor elmosolyodott.
- Át tudom rakni beléd. Valószínűleg.

Bár Professzor mindent alaposan elmagyarázott – az agy ki nem használt kapacitásairól, a szinapszisokról, a többszörös kötésekről – de nem igazán emlékszem belőle semmiről. Azt hiszem, a lényeget megértettem; nekem ugyanis az volt a lényeg, hogy Veronika velem maradjon.
Az utolsó napok voltak a legnehezebbek, amikor egész nap a bürokrácia útvesztőiben kóvályogtam – hiába a modern és liberális törvények az euthanáziáról, ha a hivatalnokok ugyanolyan fafejűek, mint rég –, éjszakánként pedig csak forgolódtam álom és ébrenlét határán, hogy reggelre kimerültebb legyek, mint amikor lefeküdtem, és dobhassam ki a szétizzadt ágyneműt.
Amikor Professzor beültetett a székbe, amely leginkább egy fogorvosi székre emlékeztetett, melyet pár Star Trek mániás gyerek kellékké alakított át egy rajongói filmhez, már egyáltalán nem féltem. Veronika úgy feküdt mellettem egy fémvázas ágyon, mintha aludna – kísérteties, csonttá és bőrré aszalódott Csipkerózsika kemoterápiától megritkult hajjal –, de én azt a nőt láttam, akibe annak idején beleszerettem. Talán az injekció hatása volt, amely egyszerre zsibbasztotta el a testem és pörgette fel az agyam, hiperaktív álomba ringatva.
Aztán Professzor bátorítóan megszorította a vállamat, és a fejemre rakta a sisakot. Még éreztem, ahogy az elektródák megbizsergetik a fejbőrömet, aztán rám rohantak a képek, a szagok, az ízek és az érzések, hogy aztán egyetlen érzés-kavalkáddá folyjanak össze bennem. Nem tudom leírni, hogy milyen volt pontosan, talán olyan ez, mint átélni a klinikai halált. Emlékszel rá, de másnak nem tudod átadni, mert nincsenek hozzá jelzőid és igéid, és hiányoznak a viszonyítási pontok is.
Hirtelen ért véget, egyetlen fájó, lüktető ponttá zsugorodott össze minden szín, szag és érzés, hogy aztán feloldódjon a sötétségben. A kemikáliák átlöktek az ébrenlét határán.

Utána egy darabig minden olyan furcsa volt. Megszűnt az én és az ő, de nem mi lett belőle, hanem valami furcsa egyveleg. Aztán szép lassan megtanultunk vele bánni, és elkezdtük élvezni a helyzetet.
Néha még megesik, hogy pisiléskor leguggolunk a vécén, vagy hogy automatikusan beledobunk egy csomag egészségügyi betétet a bevásárlókocsiba; időnként pedig túl sokat állunk a nőiruha-üzlet kirakata előtt, de mindez nem számít. Ja, és nem szeretjük már a focit.
A lényeg az, hogy együtt vagyunk. Most már tényleg holtunkiglan.

A novella a felvételi pályamunkám, apróbb javításokkal szalonképesebbé téve.

Szólj hozzá! - A bejegyzés ideje: 2009. June 24. 18:26 . Kategória: Sci-fi novellák, műhelyes írások. Válaszok követése: RSS 2.0.